Egy könyv, ahol a statiszták egyszer csak főszereplővé válnak
Nehéz erről a könyvről úgy ajánlót írni, hogy ne lőjük le a történet poénját. Ezért inkább az érzésekkel foglalkozok, amiket kiváltott olvasás közben. Arról, hogyan került közel hozzám a könyv. Nagy utat kellett bejárnia.
Ismerjük Scalzi korábban itthon magyarul megjelent könyveit, és valami olyasmire számítottam most is, mint amilyet megszoktunk tőle: katonai sci-fi, enyhe humorral, olyan történetek, amik komolyan vehetők, és amikbe könnyen bele tudjuk élni magunkat.
Ez a könyv nem olyan.
Itt hiába látjuk a könyv borítóján is, hogy Patrick Rothfuss még nem olvasott egy könyvet sem, amin annyit nevethetett, mint ezen, de azért összességében még sem az volt kiemelve, hogy vígjátékról, szatíráról, paródiáról van szó.
A fülszövegből sem ez derült ki, Andrew Dahl zászlóst éppen a Rettenthetetlen nevű zászlóshajóra vezénylik. Dahl számára gyorsan kiderül, valami nem stimmel a hajón, rájön, hogy minden küldetés áldozattal – felesleges áldozattal – jár, és vannak tisztek, akik a simán halálos sérülést is túlélik.
A könyvet olvasva, még ekkor sem lehetett sejteni, mit akar kihozni belőle Scalzi. Csak idegesített, hogy olyan stílusban írta meg, mint a legrosszabb sci-fi sorozatokkal teszik ezt meg. Itt már gyanakodnom kellett volna, hiszen Scalzi keze alól azért többnyire mindig minőségi anyag kerül ki. Meg az állandó hasonlóság érzése, a klasszikus tévé sorozatok másolása is idegesítő volt, már-már unalmassá tette az olvasást.
Aztán, ahogy a történet a végéhez közeledett, vagy a végére ért, jöttek a függelékek, kezdett nem zavarossá, váratlan ugrásokkal megoldottá válni, kezdett mély értelmet nyerni a történet. Kiderült, ez szatíra, ez paródia, ráadásul nem csak nevettetni próbál, hanem gondolatokat is ébreszt. Ha én ezt előre tudom, mennyivel jobban tudtam volna hozzáállni a könyvhöz, így már talán elismerem, hogy tényleg humoros az egész helyzet, de ez így utólag már nem annyira vicces, vagy érdekes. Közben lett volna jó így érezni és nem csak a zavart.
Ennek az ellentmondásosságnak is köszönhető, hogy nem lehet kapásból zseniálisnak tartani a könyvet, csak utólag, visszamenőleg értékelni a fricskákat, amit bizony kioszt rendesen a szakmának.
Talán nem ez a legjobb könyve Scalzinak, az eleje, inkább a fele, a nem túl eredeti, a kicsit sablonos, a kicsit ismerős helyzetekkel teli, nem tudja úgy magába szippantani az olvasót. A stílusa miatt, a rossz hozzáállás(om) miatt, a másra számítás miatt.
De, ha úgy állunk a könyvnek, ahogy kell, mikor tudjuk, hogy ez egy szatíra, egy paródia, akkor mindjárt szórakoztatóvá válik az egész. De ki kell emelni újra és újra a stílust, mert különben sokáig csalódottak maradunk. A műfaj ugyan sci-fi, de oda kellene tenni látványosan, a vígjáték, vagy valami ehhez hasonló jelzőt is, mert különben sokáig átverve érezzük magunkat, és csodálkozunk azon, ez a könyv, miért érdemelte meg a Hugo- és Locus díjat is. Kérdezzük magunktól, mi történt Scalzival, nem ilyen szokott lenni. Ez tényleg egy olyan történet, amit végig kell olvasni és a végén kapjuk a mondanivalót, a mély értelmet, azokat a gondolatokat, amiért érdemes volt eltölteni a könyvvel néhány órát. Hiába sugallja a borító, a fülszöveg, hogy azért ne arra számítsunk, mint amit megszoktunk Scalzitól, mert ez egy sci-fi vígjáték, egy ütős katonai sci-fi helyett. A végén természetesen megértjük miért volt erre szükség, de akkor is, az út talán nem a legszerencsésebb.
A Vörösingesek a Scalzi rajongóknak egyértelműen ajánlott, bár tudni kell felkészülni arra, a történet stílusa, hangulata nagyon más, mint a tőle megszokottak. Ajánlott azoknak is, akiket érdekel az írói szakma, a forgatókönyvírás és annak hangulata, és amiről csak csepegtet az az író, aki kreatív konzulensként dolgozott a Csillagkapu univerzum megalkotásán. Amiről ki kell emelni, a maga nemében egy nagyon is szerethető sorozat volt, csak sajnálni lehet, hogy vége van már. Mint, ahogy a végén még olvastuk volna a Vörösingeseket is, de főleg a függelékeket…
Molnár Gábor