Ben H. Winters története alternatív valóságban játszódik, de közelebb van, mint azt gondolnánk. Könyvajánló.
A Földalatti légitársaság aktuális, nem csak amerikaiaknak, hanem mindenkinek, aki a Földön él. A rabszolgaság nem csak egy kitalált, alternatív, Winters féle könyv-jelenben, hanem köztünk él, nem csak egy történelmi esemény, amire legyintünk, mert ezt már megoldottuk. Van aki, most is átéli és van, aki a földbe dugja a fejét, hogy ne vegye észre.
Victor fekete, az Egyesült Államok szabad északi részein él, de lepaktált az ördöggel, a Marsall Szolgálattal és fejvadászként dolgozik. A déli részeken, négy államban legális a rabszolgatartás, sőt, Louisana, Mississippi, Alabama és Carolina gazdaságának alapját adja, mert a rabszolgánál olcsóbb munkaerőt nem ismerni. És ezek a gonosz rabszolgák képesek néha megszökni. Victornak a feladata, hogy megtalálja őket, mert, aki rabszolgának született, nem változtathat az életén, vissza kell térnie a gazdájához. Hiszen jó ott neki!
Azért az északi részek sem annyira szentek, hiszen egy fekete bőrű embert előszeretettel vegzálnak a rendőrök, nem mehet nyugodtan az autójával, folyamatosan ellenőrzik, és ha tesz egy rossz mozdulatot, akkor örülhet, ha túléli. Amerika kiközösítve, a világhatalma a béka feneke alatt, mert a világ többi részén nem fogadják el a rabszolgatartás intézményét. Amerikát ez sem zavarja, hiszen a kazettás magnót mindjárt felváltja a CD. Amerika leghíresebb fekete művészei távol járnak, menekülnek ebből az országból, a történelmi eseményeket apró módosításokkal ferdíti Winters, ismerjük őket, és elfogadjuk, hogy ebben az alternatív világban, így történtek volna meg az események, így hozza közelebb hozzánk ezt az Egyesült Államokat.
Victornak megint egy szökött fekete férfit kell felkutatnia, de a kapott információkat gyanúsnak tartja, és miközben viaskodik saját magával, a lelkiismeretével, nem tud szabadulni a múltjától és attól a rossz érzéstől sem, amit a legújabb ügyével kapcsolatban érez.
A cél érdekében be akar épülni a Földalatti légitársaságba, a feketék szöktetésével, biztonságos helyre menekítésével foglalkozó titokzatos szervezetbe. Ahogy egyre jobban sikerül beépülnie, Winters egyúttal kritikai éllel nézi a legtöbb jótékonysági szervezetet. Kiderül, mennyire kevesen vannak, mennyire idealisztikusan távol állnak a valóságtól és ezért mennyire keveset tudnak valójában tenni. Csak a felszínt kapargatják és ez a legszomorúbb Victor számára, tudja, érzi, hogy bármelyik oldalra is áll, valójában úgy sem fog változni semmi, mert a szabadnak mondott északi részek is érdekeltek a jelenleg fennálló rend megtartásában.
Victort összehozza a sors egy fehér nővel, Marthával, akinek fekete gyereke van, és az apát keresi, nem tudja, hogy él-e még, vagy elhurcolták valamelyik rabszolgatartó déli államba. Mindent meg akar tenni azért, hogy újra együtt legyen a szerelmével, azzal a férfival, akinél szebbet még sosem látott, akibe első látásra beleszeretett. Ebben a világban az sem jár jobban, aki fehér, de fekete a barátja, mindenhonnan kinézik, lenézik, munkát is alig talál. Főleg egy fekete gyerekkel. Nem elég, hogy nő és anyuka, még a gyereke is fekete! Különleges párosuk kalandját olvashatjuk, miközben az alternatív valóság belekúszik a mindennapjainkba.
Winters olyan Amerikát mutat be, ami igenis valóságos, egyszerre mutatja a zsigerekbe égett ellentéteket és azt a gyakori látszatot, ahogy az emberek próbálnak megbirkózni a mássággal. Legyen az bőrszín, vagy kulturális különbségeken alapuló.
Azt hihetnénk, hogy elég legyinteni a könyv láttán, hiszen minket, európaiakat ilyen nem is érint. Valószínűleg van abban igazság, hogy ezt a történetet főleg az amerikaiak tudják átélni, hiszen láthattuk az utóbbi években is a rendőri túlkapásokat és az ennek következtében meginduló zavargásokat. A könyv minden sora mögött az elnyomott és fel-feltörő feszültséget érezni. De, ha csak egy kicsit is körbe nézünk a közvetlen környezetünkben, akkor tudhatjuk azt is, hogy Magyarországon is vannak rabszolga-szerű állapotok, olyan helyzetek, amiből kilépni lehetetlen és van, akinek ez jó, érdeke, hogy így maradjon. De ha kitekintünk és belegondolunk, hogyan készülnek például a ruháink (ruha helyére behelyettesíthetünk minden olyan terméket, ami sorozatgyártásban, nagy mennyiségben készül, amikre hamarosan a robotok is képesek lesznek), milyen összegeket kapnak az ázsiai munkahelyeken dolgoztatott gyerekek, felnőttek, akiknek még így is örülniük kell, hogy egyáltalán kapnak munkát és tudnak ételt venni maguknak, akkor letépnénk magunkról ezeket a darabokat. De inkább egyszerűbb tudomást sem venni erről, csak nevetni azon, hogy ez is ott készült, biztosan olyan minőség is. Winters könyvében nem véletlen, hogy ruházati vállalat az egyik „főgonosz”, az állami szervek engedélyével működhetnek, a szabályok kijátszása mellett. Nem véletlen, hogy a legtöbb ruhát gyártó cég a valóságban nem a közelünkben, hanem elképzelhetetlenül messze - elidegenítve ezeket az embereket tőlünk -, arctalanná váló munkásokkal dolgoztatnak, mi meg örülhetünk az „olcsó” ruhának.
Winters viszont jelzi, még a számunkra nehezen megkülönböztethető színvilágú emberek között is van ám különbség. Elég csak odafigyelni arra, hogy Victor automatikusan észleli magában, éppen milyen árnyalatú emberrel találkozik, hány száz különböző barna árnyalatot tud felismerni.
Winters könyve szépirodalmi igényességgel megírt sci-fi, amely nem valahol a távoli jövőben, egy másik galaxisban játszódik, hanem nagyon is a napjainkban, itt a Földön és a történetek a mindennapjaink összekötő elemei.
A Földalatti légitársaságot nem tudjuk csak úgy, gondolkodás nélkül olvasni, az agyunk a történet vége után is tovább pörög, bekúszik a zsigerek közé és elénk tár egy olyan kényelmetlen valóságot, amit nem szabadna elfogadnunk.
Molnár Gábor